Magyar euró: se vele, se nélküle - de inkább vele!

2017.12.06
Portfolio.hu
Izgalmas vita bontakozott ki az utóbbi hetekben e sokak által kedvelt elektronikus hasábon: mikor lesz/lehet magyar euro? Az euróval vagy nélküle? Ha igen, akkor pedig gyorsabban vagy lassabban avval a fránya csatlakozással? Ezek voltak az alapkérdések. Az alábbiakban én az eddigi tapasztalatokat tárgyaló technikai érvelést kínálok. Honnan vegyük a "helyes", leginkább követendő mintát a külső pénzügyi és versenyképességi alkalmazkodási úthoz? Szerintem érdemes a méretben közel azonos, de fejlettebb, kis nyitott gazdaságokat figyelni, és persze azt, hogy akik már évek óta bent vannak a klubban, mégis hogyan muzsikáltak. Okozott-e növekedési hátrányt a közös európai pénz az immáron évek óta euróval fizető Szlovákiában és Észtországban? Ugyanakkor mit csináltak, hogyan teljesítenek pl. a nem eurózóna tag dánok és csehek?


A témában eddig megjelent cikkeink:



Sorozatunkban szívesen helyt adunk további véleményeknek, elemzéseknek is.


Nehezen vitatható, hogy az eurócsatlakozás ügye - ahogy az már nagy ügyeknél lenni szokott - messze nem csak közgazdasági, hanem erőteljesen érzelmi kérdés, és persze vastagon politikai is. Ez teljesen rendben van. Mint ahogy annak a bevallása is, hogy - legalábbis a tudományos megfigyelő számára - minden szempontból tökéletes megoldás és időzítés eleve nem is létezik. De sajnos egy kitüntetett, vagy netán optimális megoldásnak nevezhető változat sincs. Ilyen ugyanis mindig csak utólagos bölcsességgel létezik. Vannak viszont jobb és rosszabb változatok, és persze léteznek az eddig belépők, illetve a várakozók tapasztalatai. Előbbieket illik tisztességesen bevallani, ahogy azt Madár István és Mihályi Péter is teszik.

Én a bevezetőben jelzett kérdések megválaszolásához árfolyam-statisztikákat és euróban mért egy főre jutó növekedés-adatokat hívok segítségül.

Országpéldák árfolyam-alkalmazkodásra



Az elmúlt két és fél évtizedben a stabil államháztartással és exportpiacokkal rendelkező, kifejezetten exportorientált Dániában a megtartott saját valuta nem kellett hogy elszenvedje a leértékelődési alkalmazkodás rögös útját. Ellenben Csehország és Magyarország esetében annál inkább, náluk ezt a rögös, kompromisszumokkal teli külső igazodási utat figyelhetjük meg az 1. és 2. ábrán. Mit mutatnak ezek a nominális és reál-effektív historikus árfolyamgörbéket tartalmazó ábrák a magyar forint, a cseh és dán korona esetében?

Magyar euró: se vele, se nélküle - de inkább vele!


A nominális effektív árfolyamot úgy kaptuk, hogy vesszük az egyes országok legfőbb kereskedelmi partnereivel folytatott, külkereskedelmi forgalommal súlyozott bilaterális valuta-árfolyamainak mértani átlagát (ti. vesszük azok szorzatát a megfelelő gyök alatt), és egy bázis évhez viszonyítva, index-formában fejezzük ki. A 100-nál nagyobb szám erősödést, a 100-nál kisebb érték gyengülést/leértékelődést jelöl. Az ábrák a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS hivatalos árfolyam-adatbázisa alapján szerkesztettek.


Az 1. ábra tehát a 2000-es év bázisán, a nominális effektív árfolyamváltozást mutatja 1994-2017 időszakára vonatkozóan. Azt állapíthatjuk meg, hogy 1994-től a bázisévig, 2000-ig, a magyar és cseh gazdaság, a forint és a cseh korona, ellentétes irányú árfolyamoldali alkalmazkodást mutattak: amíg a főbb külkereskedelmi partnereihez képest Csehország valutája inkább erősödött, addig a magyar forint erős leértékelődési tendenciát mutatott. A 2000-2008 közötti időszakban a cseh korona még tovább erősödött, a forint esetében pedig rövidebb, 2-3 éves kisebb erősödési és gyengülési szakaszok váltották egymást, de nem nagy (5-8%-os) kilengésekkel. A 2008-as válságot követően viszont a máig tartó teljes időszakot tekintve tendenciájában a forint újra egyértelműen erős nominális leértékelődést kellett hogy elszenvedjen, körülbelül egy 10-20%-os sávban. A cseh gazdaság esetében a korona hasonlóan "déli irányban", azaz gyengüléssel próbált alkalmazkodni, igaz, egy jóval keskenyebb, 3-5%-os sávban. Az 1. ábrából jól kivehető ugyanakkor, hogy a dán korona stabilitása a két közép-európai valutához képest kifejezetten imponáló volt, ha leértékelődött, akkor is általában csak viszonylag enyhe mértékű, 1-4%-os gyengülést mutatott, és majd mindig visszaerősödött a bázis közelébe.

A 2. ábrán az árfolyamok reál-effektív indexeit megfigyelve azt látjuk, hogy ez az index a külső alkalmazkodásban bejárt utat illetően már jóval "közelebb hozza egymáshoz" Csehországot és Magyarországot: mindkét valuta esetében ugyanis a 2000. évig enyhe reál-felértékelődés mutatkozott, amelyet egy meglehetősen markáns reál-leértékelődési trend követett. Ez azt jelenti, hogy mindkét országban a valutapiacok az árazásban alaposan "túllőttek" lefelé. De ennek a túllövésnek az egyik - tisztán és egyértelműen ugyan nehezen elkülöníthető - oka, hogy az adott devizákban a reál-árfolyamokban beállt változások, implicite, ám mindig a pénzügyi eszközöket és vagyontárgyak keresletét is tükrözik. Ezért, ami az árupiacon az exportnak kedvezett, és az importot drágította, az a vagyontárgy-piacon ennek éppen fordítottját váltotta ki, vagyis a külföld számára viszonylag olcsóbbá váltak a magyar és cseh eszközök, egyúttal a deviza-belföldi befektetőknek drágult a külföldi eszközök vétele - legalábbis az árfolyam-alakulás tükrében.

Magyar euró: se vele, se nélküle - de inkább vele!


A legfőbb külkereskedelmi partnerekhez viszonyított árszínvonal-változásokat is kifejező Real Effective Exchange Rate, (REER) nominális indexet az árszint-változások arányával korrigálja.


Ahogy azt Mihályi Péter is említette:

Arról viszont szinte soha sem esik szó, hogy a forint leértékelődése egyben azt is jelenti, hogy euróban számolva minden dolgozó bére és minden forintban forgalmazott eszköz (asset) értéke is csökken.


E kérdésben annyi bizton állítható, hogy a rugalmas árfolyam-alakulás a maga erejével bizonyosan segíteni tudta a külső alkalmazkodást, de természetesen alapvető szerkezeti, eladósodottsági és nemzetközi versenyképességi problémákat nem tudott megoldani, legfeljebb azokon némileg enyhíteni. Ahol ilyen jellegű problémák nem voltak a legfőbb külkereskedelmi partnerek tekintetében (pl. Dánia), ott az árfolyam-stabilitás is viszonylag könnyen elérhető célnak bizonyult.

Az eurózónához csatlakozott országokban (így például Szlovákiában és Észtországban) a monetáris függetlenség fokozatos feladásával kellett számolni.

Azt a kérdést, hogy melyik típusú alkalmazkodást nevezhetjük egyértelműen sikeresnek illetve kudarcosnak, nem kívánjuk eldönteni. Ezt a dilemmát ugyanis csak további, egyéb makrogazdasági változók (fiskális folyamatok, adósságszolgálati tendenciák, a nettó külföldi beruházási pozíciók változása) vizsgálatával lehet megnyugtatóan megválaszolni. Ha ellenben mégis egy sommás, de a végeredményt tekintve a közép-kelet-európai kis, nyitott gazdaságok külső és belső alkalmazkodási lépéseit együtt megjelenítő statisztikát keresve azért sokat eláruló adatot kívánunk azonosítani, akkor talán az alábbi, 3. ábra adhat némi támpontot. Ebből az ábrából az látszik, hogy az elmúlt 22 évben Szlovákia és Észtország tudták a legnagyobb éves átlagos GDP/fő euróban mért gyarapodást felmutatni: közel kétszer akkorát, mint Magyarország, és kb. 30%-kal többet, mint a kedvezőbb helyzetből induló Csehország. Az, hogy ebben mennyit segített maga az euró természetesen nem látszik, és nehezen is kvantifikálható, de hogy alapvetően nem volt gátja a gyarapodásnak, az talán kijelenthető.

Magyar euró: se vele, se nélküle - de inkább vele!


Ez a megállapítás nagyon közel esik Andor László megállapításához, amely szerint:
Ha az a kérdés, hogy az euró akadályozza-e a kelet-közép-európai országokat a felzárkózásban, gyors gazdasági növekedésben, akkor a válasz valószínűleg nem. Ha csak az elmúlt öt évet nézzük, a balti hármak és Szlovákia gyorsabban növekedtek, mint a magyar gazdaság. Másképpen mondva: az önálló valuta adta szabadságot nem biztos, hogy jól használja ki egy ország.


Az árfolyam-stabilitás jó dolog, de nem kínál mindenben védelmet, hiszen a befelé "stabil" devizájú, euróval fizető Görögország és Portugália sem tudta elkerülni a masszív külső segítségnyújtást, mert a 2008-2010-es sokkok idején a belső tőke pufferei nem voltak elegendőek, és a szuverén hitel-kibocsájtó képességük is megroggyant.

Nem volt - és nincs - tehát egyetlen recept vagy "királyi" út az alkalmazkodásban.


Arra a még nehezebb kérdésre, hogy a monetáris függetlenség teljes feladása, és az eurózónához való csatlakozás az ellenálló-képesség szempontjából milyen konkrét, számszerűsíthető előnyökkel illetve hátrányokkal járhat Magyarország számára, csak az általunk bemutatott országok eseteire való hivatkozással tudunk felelni: önmagában a teljessé váló pénzügyi integráció és vele az eurózóna tagság a külső sokkokhoz való alkalmazkodásban semmiképp nem jelent hátrányt.

Sőt, inkább nagyobb védelmet jelenthet. Ugyanakkor euróval is lehet mély válságba zuhanni, lásd Görögország esetét. Euró nélkül is lehet kiváló sokktűrő képességet kialakítani, erre viszont Dánia és Csehország mutatott példát. A devizaárfolyam leértékelődésével összefüggő export-versenyképességi szintek befolyásolhatóságának az eltűnése valóban jelenthet némi negatív hatást, amennyiben az eurózónában már csak a belső leértékelési mechanizmusok eszközeire lehet - szükség esetén - támaszkodni. De a versenyképességi hátrányok kompenzációja, netán eltüntetése pusztán a devizaárfolyamok alakítása által, hosszútávon, elméleti szinten sem ajánlott. Ezért talán megkockáztatható, hogy a jóval stabilabb és a külső sokkoknak jobban ellenálló Csehország mellett Magyarország is több előnyt tud majd realizálni az euróövezetben, mint amennyi korlátozást a pénzügyi függetlenségében kénytelen lesz elszenvedni.

Feltéve persze, hogy csatlakozáskor a magyar termelékenységi és jövedelmi szint belátható időn belül kerül közelebb az EU-átlaghoz, mint jelenleg az várható. Egy azonban bizonyos: a Gazdasági és Monetáris Unióban a meglévő nemzetközi versenyképességi problémáink megoldására a mostani monetáris és árfolyam-politikai eszközök erején is alaposan túllépő, egyértelmű intézményi válaszokat is kell majd találnunk.

Összegezve: a pénzcsere bizonyosan nem tesz csodát, de tisztább alapokra helyezi az egyes országok teljesítményeinek összehasonlítását, beleértve azok vállalatainak, régióinak és persze kormányainak/intézményeinek mérhető pénzügyi teljesítményeit is. Ahogy egy úszóversenyen, ha mindenki cápadresszben úszik, vagy ha mindenki a csoda-dressz nélkül, feltehetően ugyanaz a sorrend/eredmény születik. A dressz csak "közvetít" az úszóteljesítmények és a víz között. Ám, ha már lehet, vegyük fel a jobb közvetítő közeget, de a startot követően leginkább a saját teljesítményünkben bízzunk!

NÉVJEGY

Magas István közgazdász, a Corvinus Egyetem Világgazdasági Intézetének egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben végzett a jogelőd Közgazdaságtudományi Egyetemen, 1984 és 1993 között az Egyesült Államok egyetemein kutat, oktat. 1993-tól docens, 2009-től egyetemi tanár. Kutatási területei: világgazdasági rendszerek; globális tőkepiaci folyamatok és szabályozás; a fejlett ipari országok ipar,- és külkereskedelem-politikája.





A címlapkép forrása: DANIEL ROLAND / AFP