Száguldhat még a magyar gazdaság, de nagy feladatok előtt állunk

2018.06.11
Portfolio.hu
Csúcson van a hazai gazdasági konjunktúra: a tavalyi 4%-os növekedést követően 2018 első negyedében az éves (kiigazított) GDP növekedési ütem megközelítette az 5%-ot. Az MNB közgazdászai szerint a magyar gazdaságban 2017 végére bezárult a kibocsátási rés, vagyis a növekedés potenciális közelében alakult. Mit lehet kezdeni ezzel az információval? Ennek most örüljünk, vagy inkább ne? Mit jelentenek egyáltalán azok a fogalmak, hogy kibocsátási rés, és potenciális növekedés? Mit lehet mondani a jövőbeli növekedési kilátásokról? Milyen gazdaságpolitikával lehet biztosítani a tartósan 4% fölötti éves gazdasági növekedést? A következő írás ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására vállalkozik.


A Portfolio hazai elemzőket kért fel, hogy írják le véleményüket a magyar gazdaság helyzetéről, illetve arról, milyen gazdaságpolitikát kellene végrehajtania a kormánynak. Az apropó, hogy a világgazdasági válság óta először (mostanra minden becslés szerint) bezáródott a kibocsátási rés, ami új helyzetet teremt a gazdaság makrofolyamatainak szabályozásában. A következő napokban ezeket a cikkeket közöljük.



Bezáruló kibocsátási rés



A kibocsátási rés a potenciális és az aktuális kibocsátás szintje közötti különbség. Minden nemzetgazdaságnak létezik úgynevezett "potenciális" kibocsátása és növekedési rátája. Ebben az állapotban a rendelkezésre álló termelési tényezők (munka, tőke, valamint egyéb tényezők) optimális módon, az inflációt változatlanul hagyva kerülnek kihasználásra.

A való életben azonban általában az aktuális kibocsátási szint eltér a potenciálistól. A két szint közötti eltérést nevezzük kibocsátási résnek, ami lehet negatív vagy pozitív, attól függően, hogy alatta vagy fölötte van a tényleges kibocsátás a potenciálisnak. Ha bezárul, vagyis eltűnik a kibocsátási rés, az azt jelenti, hogy a (viszonylag ritka) ideális helyzetbe kormányozódott a növekedés. Ez tehát jó hír.

Száguldhat még a magyar gazdaság, de nagy feladatok előtt állunk


Potenciális növekedés



A kibocsátási résről a fentiek értelmében tehát csak a potenciális GDP ismeretében van értelme beszélni. Míg azonban az aktuális GDP számítására jól bevett (de természetesen kritizálható) gyakorlattal rendelkezik a közgazdaságtan és az alkalmazott gazdasági statisztika, addig a potenciális növekedés meglehetősen "obskurus" valami.

A különböző közgazdasági iskolák között nincs egyetértés sem a fogalom pontos meghatározása ügyében, sem pedig a potenciális GDP kiszámításának módszertanában. Jelen írásomnak nem célja ennek a vitának a bemutatása, csupán jelezni szeretném azt, hogy a potenciális GDP fogalma homályos, és annak az egyes nemzetgazdaságokra "kiszámolt" vagy inkább megbecsült értéke némileg bizonytalan, ezért érdemes bizonyos távolságtartással kezelni azt. Most azonban próbáljunk meg ezeket, a tényleg csak a közgazdászok szűk körét érdeklő problémákat figyelmen kívül hagyni.

A potenciális növekedést a leginkább elterjedt és széleskörűen használt megközelítésben a termelési függvényből vezetik le. Az tehát a termelési tényezők eredője, így kiszámításában (vagy inkább megbecslésében) a munka-tényezőt (így a foglalkoztatási ráta trendnövekedést és az egyensúlyi munkanélküliségi rátát), a tőketényezőt (így az átlagos beruházási rátát) és a viszonylag nehezen megfogható teljes tényezőtermelékenységet (total factor productivity, TFP - ide tartozik a technológia fejlődésből származó hatékonyságnövekedés), illetve annak trendnövekedését veszik figyelembe. A gazdasági növekedésről beszélve azonban érdemes a gazdasági ciklust is figyelembe venni és megkülönböztetni a trend-növekedést illetve a ciklus hatását a növekedésre.

Tartósan magas gazdasági növekedés



A fentiek ismeretében viszonylag egyszerű tehát a gazdaságpolitika számára a feladvány, amennyiben a gazdasági növekedés hosszú távon történő maximalizálása a cél: növelni kell a potenciális GPD növekedési rátát. Ehhez pedig a termelési tényezőkre kell pozitív hatást gyakorolni. Nézzük sorjában: ilyen
  • a munkatényező,
  • a tőketényező, valamint
  • a teljes tényezőtermelékenység.


A "munkatényező" abból áll össze, hogy mennyien és milyen minőségben dolgoznak. Ha javítani akarjuk, akkor nem kell mást tenni, mint azt elérni, hogy többen és jobban (vagyis nagyobb értéket előállítva) dolgozzanak.

Magyarországon az elmúlt években látványosan emelkedett a foglalkoztatottak száma, annyira, hogy annak további növelése már csak nehézkesen lehetséges. De nem lehetetlen. A foglalkoztatási ráta ugyanis nagyjából mostanra érte el (sőt, egészen kismértékben már meg is haladta) az EU-átlagát. Számos olyan társadalmi csoport akad azonban (melyek képzettség, lakóhely, nem, életkor alapján átvizsgálva a részletes statisztikákat viszonylag könnyen azonosíthatóak), ahol van még tér a foglalkoztatási ráta növelésére.

Ez azonban elválaszthatatlan a minőségi céltól. Miről van szó? Egyrészt arról, hogy oktatási rendszerből a munkába lépő fiatalok a korszerű tudás és a megfelelő képességek birtokában legyenek a tanulmányaik végeztével. Ebben a tekintetben rengeteg a tennivaló, számtalanszor megfogalmazódott ennek az igénye az elmúlt években. Az oktatási rendszert érdemes lehet az alapoktól (akár már az óvodától kezdődően) megvizsgálni, és a szükséges korrekciókat minél hamarabb elvégezni. Szerencsére vannak olyan jó példák korszerű oktatási rendszerekre a világban, melyek részelemeinek a honosítása, hazai körülményekhez igazítása megfontolható lenne.

Ennek azonban előfeltétele a hosszútávban gondolkodó (a 4 éves politikai cikluson túltekintő) társadalom-, és gazdaságpolitika. A másik pillére ennek a feladatnak a proaktív felnőttképzés. Szükséges volna a munkakorban lévő nemzedékek számára kialakítani azt az infrastruktúrát, amelyik lehetővé teszi, hogy korszerűsíteni tudják a tudásukat. Ebbe a körbe minden felnőtt egyaránt belevonandó: a munkanélküliek, az inaktívak, és az aktív keresők egyaránt.

A munkanélküliek és inaktívak esetében ezt a szolgáltatást az állam kell, hogy biztosítsa. Az aktív keresők, a foglalkoztatottak esetében alapesetben ezt a feladatot saját érdekében a munkáltató végzi el - számos esetben már ma is. Mindazonáltal különböző vegyes, az állami és a magánszférát egyaránt magában foglaló, vagy tisztán állami megoldás is megvalósítható. Így az állam szerepe elsősorban, de nem kizárólag, az ilyen típusú tevékenységek ösztönzése, támogatása kell, hogy legyen. Véleményem szerint a beruházás a humántőkébe a jövőbeli gazdasági siker kulcsa.

A "tőketényező" emelése a beruházási ráta emeléséről szól. A vállalati beruházásoknak többféle forrása lehet (saját forrás vagy idegen forrás, utóbbin belül megkülönböztethetjük a hitelt, az állami vagy EU-támogatást stb.). A cél az kell, hogy legyen, hogy a vállalkozások számára a beruházásokhoz rendelkezésre álló források minél hozzáférhetőbbek legyenek, és az állami ösztönzők bátorítsák a vállalkozásokat a beruházási döntések meghozatalában. Ebben a tekintetben fejlődést hozott elmúlt néhány év. Mindazonáltal ennél többre van szükség.

A "teljes tényezőtermelékenység" javításában is van az államnak szerepe: ez pedig nem más, mint az aktív állami fejlesztéspolitika. Ebbe elsősorban én az infrastruktúra fejlesztését sorolnám, de ide tartozik az e-kormányzás, az adminisztrációs terhek csökkentése, az aktív állami iparfejlesztés, a stratégia ágazatok támogatása is.

Összességében úgy gondolom, hogy a gazdaságpolitikai cél a potenciális GDP emelése kell, hogy legyen. Amennyiben sikerül azt feljebb tornázni, akkor az európai gazdasági ciklus lanyhulása ellenére is fenntartható maradhat Magyarországon a gyors (akár 4% közeli) gazdasági növekedés.




A szerző Török Zoltán, a Raiffeisen Bank vezető közgazdásza



(Címlapkép forrása: MTI Fotó / Ujvári Sándor)