Trump az egész világot a feje tetejére állítaná - Ennek a harcnak nem lesznek nyertesei

2018.03.12
Portfolio.hu
Donald Trump acél- és alumínium vámja inkább politikai tőkekovácsolásnak jó, mintsem a bajba sodródott ipari munkások és az Egyesült Államok gazdaságának megsegítésére. Hosszú távon néhány amerikai acél- és alumíniumipari vállalaton kívül mindenki veszít: a világgazdaság, beleértve az Egyesült Államokat, az amerikai emberek, de még az amerikai vállalatok is. A "tegyük újra naggyá Amerikát" nosztalgia a múlt héten újabb ostoba döntésben csúcsosodott ki, még akkor is, ha nem teljesen valótlan az a probléma, ami a döntés hátterében áll.


Bekövetkezett az, amitől a piaci szereplők nagy része már több mint egy éve tartott. A világ egy globális kereskedelmi háború küszöbére sodródott, miután Donald Trump bejelentette, hogy 25, illetve 10%-os vámot vet ki az acél- és alumíniumbehozatalra.



Trump szerint a világ



Az amerikai elnök számára a probléma gyökerét az Egyesült Államok masszív külkereskedelmi hiánya jelenti, amelynek kialakulásáért az ország előnytelen nemzetközi kereskedelmi megállapodásait teszi felelőssé. A növekvő külkereskedelmi hiány végső soron pedig amerikai munkahelyek millióinak megszűnését okozta, ezért minden lehetséges eszközzel küzdeni kell ellene. A Commerzbank elemzőinek tavalyi ábrája jól mutatja, hogy mi is a baja Trumpnak.

Trump az egész világot a feje tetejére állítaná - Ennek a harcnak nem lesznek nyertesei
Klikk a képre!

Az ábrán sárga oszlopok mutatják az Egyesült Államok külkereskedelmi hiányát 1995 és 2016 között (milliárd dollárban kifejezve), míg a fekete vonal azt mutatja, hogy közben hogyan alakult a feldolgozóiparban dolgozók száma (millióban).

Az amerikai elnök rendszeresen felhozza azt is, hogy egyes országok milyen igazságtalan feltételek mellett kereskednek az USA-val. Kínát például többször is devizamanipulátornak nevezte, emellett a szellemi tulajdonjog védelmének hiányát is felrótta a világ második legnagyobb gazdaságának. Kijutott a kritikákból Japánnak, Dél-Koreának és az Európai Uniónak is (főleg Németországnak), Kína után ugyanis velük szemben rendelkezik a legnagyobb külkereskedelmi deficittel az USA. Trump úgy véli, hogy mivel ezek az országok nem értenek a szép szóból, ezért vámok kivetésével kell őket arra kényszeríteni, hogy "igazságosabb" feltételek mellett kereskedjenek országával.

Van, amiben igaza van, de durván leegyszerűsítve nézi a problémát



Nem lehet azt mondani, hogy Trump teljes valótlanságokat állít, amikor kettős mércéről, illetve igazságtalanságokról beszél.

  • Kínával szemben már az Obama-kormány is megfogalmazott kritikákat, miszerint az ország nem lép fel elég hatékonyan a termékhamisítás ellen, vagyis rendszeresen megsérti a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szellemi tulajdonjogokra és a technológiai transzferekre vonatkozó szabályait.
  • Emellett abban is igaza van az elnöknek, hogy az amerikai vállalatoknak sokkal nehezebb dolga van a kínai piacra lépni, mint fordítva, vagyis erősen lejt a pálya. Több olyan szektor is van, amiben a kínai állam nagyon szigorúan szabályozza a külföldi gazdasági szereplők belépését, ami sok esetben csak egy helyi kínai vállalattal együttműködve történhet meg. Igaz, ebben a tekintetben nyitottabbá vált a kommunista ország az elmúlt évtizedekben, a liberalizációs folyamat viszont nagyon lassan halad.
  • Abban sem téved Trump, hogy a világ acél- és alumíniumiparát masszív túlkínálat jellemzi, elsősorban a kínai dömping következtében, ami ellen tenni kell valamit.


A kritikák tehát nem alaptalanok, csakhogy Trump közben súlyosan leegyszerűsíti a valóságot, és olyan megoldásokat kínál a problémákra, amelyekkel hosszú távon többet árt, mint használ.


Érdemes kiemelni a túlzott leegyszerűsítésre egy remek példát: az USA kereskedelmi hiánya nem azt jelenti, hogy az ország az elmúlt néhány évben "800 milliárd dollárt veszített", miképp Trump néhány napja azt elmondta. Ez a deficit csupán annyit jelent, hogy az amerikai emberek többet fogyasztanak, mint amennyit (amekkora értékben) otthon megtermelnek. Persze lehet érvelni hogy mindez azért van, mert a külföldi áruk miatt tönkrementek a hazai termelők, és ezért nem állít elő eleget az ország, ezzel kapcsolatban azonban két dolgot érdemes megjegyezni. Egyrészt a piaci verseny velejárója, hogy a kevésbé versenyképes vállalatok szép lassan eltűnnek, ez azonban a fogyasztók javát szolgálja, hiszen olcsóbban juthatnak hozzá a termékekhez. Másrészt az emberek vásárlási szokásait a minőség is befolyásolja. Ez egy fogyasztói döntés, ily módon a vásárlói magatartást egy ország veszteségének minősíteni abszurd kijelentés. Nem véletlenül fogalmazott úgy még tavaly a német gazdasági miniszter, miután Trump kifakadt az európai autóiparra, hogy ha ő és kormánya azt akarja, hogy az USA-ban több amerikai autó fogyjon, akkor gyártsanak jobbakat.

Trump alapvető problémája az, hogy szerinte a külföldi dömpingáruk az igazságtalan kereskedelmi feltételek miatt elárasztják az országot, amivel a helyi vállalkozások nem tudnak versenyezni, így sokan elveszíthetik munkájukat, ezért az ő védelmük érdekében vámokkal kell korlátozni ezen termékek beözönlését. Ez megint egy túlzott leegyszerűsítésé a valóságnak, ami arra alapoz, hogy a külkereskedelmi hiány szükségszerűen rengeteg munkahely megszűnésével jár együtt. Vegyük például a fenti Commerzbank-ábrát, amelyen látszik, hogy 1995-től egészen a válságig - első ránézésre - megállja a helyét Trump állítása (vagyis, hogy a külkereskedelmi hiány amerikai munkahelyek megszűnésével járt): a mínuszos külkereskedelmi mérlegegyenleghez csökkenő hazai foglalkoztatottság társult a feldolgozóiparban.

2009 után azonban szétvált ez az együttmozgás, ami azt jelzi, hogy a jelenség hátterében ennél azért bonyolultabb összefüggés húzódik.


Ez már önmagában sejteti, hogy vámok kivetésével nem lehet visszahozni az elveszett amerikai munkahelyeket. Vegyük például Trump acélvámját.

  • A külföldi konkurencia valóban csökkenhet az intézkedés hatására, ezáltal létrejöhetnek új munkahelyek az amerikai acéliparban.
  • A vámok miatt viszont az árak is megemelkednek, ami így beépül más termékekbe.
  • Az acél- és alumíniumiparra épülő ágazatok (gépgyártás, stb), amelyek sokkal több amerikait foglalkoztatnak, emiatt magasabb inputköltségekkel szembesülnek majd.
  • A növekvő költségek magasabb árakat eredményeznek, amely a belföldi kereslet visszaeséséhez, illetve az export-versenyképesség romlásához vezet. Ez alacsonyabb kibocsátási szintet eredményez, ami így munkahelyek megszűnését vonja maga után.


Azt nagyon nehéz megmondani, hogy nettó értelemben mekkora munkahely-veszteséggel jár majd a bejelentett vám, főleg akkor, ha az USA kereskedelmi partnerei visszatámadnak.

Hiába mondta azt korábban Trump, hogy mivel ekkora külkereskedelmi hiánya van az Egyesült Államoknak a világgal szemben, ezért könnyű lesz megnyerni egy kereskedelmi háborút, ez nem igaz.


A nemzetközi kereskedelem nem egy zéró összegű játék, amelyben a játékosok csak egymás kárára növelhetik nyereségüket. Ez viszont fordítva is igaz: mindkét fél egyszerre is veszíthet, ami egy nyílt kereskedelmi háborúban be is következne. Bár áruforgalom tekintetében valóban óriási az USA deficite, ami önmagában jobb alkupozíciót jelentene számára, a szolgáltatási szektorban viszont jelentős többlete van az országnak a világgal szemben, így egy kereskedelmi háborúban a szolgáltatói szektort célzó válaszlépések különösen fájdalmasok lehetnének.

Szükségtelen nosztalgia?



Ha már szóba került a szolgáltatói szektor, érdemes megemlíteni egy nagyon fontos tényt, amivel Trump nem igazán foglalkozik. Bár igaz, hogy a feldolgozóiparban dolgozók száma jelentős mértékben csökkent az elmúlt évtizedekben, közben a teljes foglalkoztatottságon belüli arányuk is látványosan visszaesett. Az ING ábráján látszik, hogy az elmúlt négy évtizedben hogyan csökkent a teljes foglalkoztatottságon belül a feldolgozóipari alkalmazottak aránya.

Trump az egész világot a feje tetejére állítaná - Ennek a harcnak nem lesznek nyertesei


A feldolgozóipari foglalkoztatottság arányának csökkenése a gazdaság szerkezeti átalakulásának természetes velejárója. Ez nem Amerika-specifikus jelenség, a fejlett országok mindegyikére jellemző, hogy az egyre szorosabban összefonódó világgazdaságban a termelékenyebb, magasabb hozzáadott értéket képviselő gazdasági tevékenységekre helyeződött a hangsúly. A kohászat még véletlenül sem tartozik ebbe a kategóriába. Minden ország a saját komparatív előnyeire és magkompetenciáira támaszkodik a globális gazdaságban, épp ezért hamis ígéretet tesz Trump, amikor azt mondja, hogy visszahozza az amerikai acélipar fénykorát. Hogy tudna például versenyezni az amerikai acélipar a kanadaival, ahol a megújuló energiaforrások miatt sokkal olcsóbb az elektromos energia?

Ugyanez a helyzet a szénbányászattal: az elnök azért léptette ki tavaly az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményből, mert állítása szerint így akarta megvédeni amerikai szénbányászatot és a benne dolgozókat. Itt is egy olyan iparágról beszélünk, amely már évtizedek óta folyamatosan veszített jelentőségéből, a megújuló energiák elterjedése miatt pedig elkerülhetetlenül halálra van ítélve. Sok más ország, köztük Kína eközben felismerte az energiaforradalomban rejlő (munkahely-) lehetőségeket, és irdatlan összegeket fektet bele, amivel hosszabb távon sokkal inkább védi állampolgárai érdekeit, mintha egy döglődő iparágat próbálna meg életben tartani. Persze nem arról van szó, hogy Kína egy teljesen zöld ország lenne, ugyanis a gazdasági növekedéshez kapcsolódó irgalmatlan energiaéhség a szén iránti keresletet is növeli. A gazdaságpolitikai irányvonalak közötti különbségeket ugyanakkor jól mutatja, hogy a világ legnagyobb és egyik legfejlettebb országa a szénhez akar visszafordulni, addig egy fejlődő ország a zöld energiában látja a jövőt.

Lehetne több hasonló példát mondani, a lényeg viszont nem változik: Trump vámjával azokat a szavazóit (és néhány amerikai vállalatot) akarja kiszolgálni, akik még mindig a régmúlt Amerikájában élnek és nem hajlandók szembenézni a változó világgal.


Ha tényleg segíteni akarna az acél-és alumíniumiparban dolgozókon, illetve az amerikai gazdaság hosszú távú érdekeit nézné, akkor nem ilyen eszközhöz nyúlna. Abban igaza van, hogy a kínai dömping óriási felfordulásokat okoz az ágazatban világszerte, ezért szövetségeseivel együtt közösen kéne fellépni az ázsiai nagyhatalom ellen. Semmiképp sem az a megoldás, hogy nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva oda-odaszúr az EU-nak, vagy éppenséggel megfenyegeti más, közeli szövetségeseit (például Kanadát és Mexikót).

Be kellene látni, hogy az amerikai acél-és alumíniumipar már sosem fog régi fényében tündökölni: még ha sikerül is hazahozni a munkahelyek egy részét, az automatizálás miatt így sem fognak már annyian dolgozni benne, mint régen, ráadásul egyre magasabban képzett munkásokra lesz szükség. Ezért inkább arra kéne jelentős forrásokat fordítania Trumpnak, hogy az ágazatban dolgozó embereknek legyen lehetősége máshol elhelyezkedni, továbbképezni magukat. Ezt nyilván könnyebb mondani, mint megcsinálni, ráadásul nem is lehet olyan hangzatos retorikával tálalni, viszont, ha Trump szívén viselné a kékgalléros munkások sorsát, akkor ez lenne a helyes út. Így is lennének természetesen olyanok, akik rosszul járnának és elveszítenék munkájukat, róluk viszont a szociális háló kiszélesítésével lehetne gondoskodni. Egy biztos: a "dicső múlttal" való nosztalgiázás még sosem vitt előre egy országot sem, ami alól az Egyesült Államok se lesz kivétel.



(Címlapkép forrása: MANDEL NGAN / AFP)