Tükröm-tükröm, NE mondd meg nékem...

2017.04.20
Portfolio.hu
"Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde"
(Gogol: A revizor; Mészöly Dezső fordítása)



Az MNB 2017. március 31-én publikált tanulmányában "Mennyire objektív a WEF versenyképességi rangsora?" Baksay Gergely, Palotai Dániel és Szalai Ákos (továbbiakban: MNB) amellett érvel, hogy a WEF-GCI (World Economic Forum Global Competitiveness Index) versenyképességi rangsora, amely nagyobbrészt vállalatvezetői kérdőíves felmérésen alapul, nem alkalmas a pontos és hiteles helyzetfelmérésre. Ezért "...javasolt inkább az objektív tényadatokra, illetve az adott kérdéskör szempontjából releváns, más nagy nemzetközi intézetek, szervezetek alternatív mutatóira támaszkodni". A szerzők által javasolt alternatív mutatók (amelyek azonban a WEF adott indikátorával nem megfeleltethetők) minden esetben kedvezőbbek a WEF mutatóinál. Megítélésünk szerint ez a bírálat nem csak hibás, hanem káros is, mert a felmérésnek pontosan azt az értékét kérdőjelezi meg, amelyet a gazdaságpolitikának érdemes lenne megfontolnia annak érdekében, hogy a magyar gazdaságnak a környező országokhoz képest mért lecsúszását megállítsa.




A WEF versenyképességi felmérésében Magyarország 2016-ban az előző évi 63. helyről a 69. helyre csúszott vissza. Elsősorban a magyar vállalatvezetőknek a gazdaság intézményi környezetére vonatkozó megítélése, romlott jelentősen, miközben a reálgazdasági tényindiká-torok összesített indexe lényegében nem változott az előző évhez képest.

Az MNB-tanulmány fő kritikája a WEF felmérés eredményeivel szemben az, hogy nem tényadatokon, hanem részben szubjektív vállalati véleményeken alapulnak.

A megkérdezettek az abszolút szint megítélésében vélhetően túlértékelik a közelmúlt változásait és saját tapasztalataikat


- írják. Az nem világos, hogy a "közelmúlt változásainak" túlértékelése alatt mit értettek a szerzők, az azonban egyértelmű, hogy a megkérdezettek saját tapasztalatain alapuló ítéleteit nem lehet túlértékelni. Fontos hozzátenni: a WEF (és más vállalati felmérések) NEM abszolút szintet mérnek (ezt az MNB tévesen értelmezi), hanem elégedettséget és vállalati percepciót: hogyan ítélik meg a vállalkozók a különböző infrastrukturális és gazdaságkörnyezeti feltételeket abban a regionális környezetben, amelyben működnek.

Széleskörű irodalommal alátámasztott megállapítás, hogy

a gazdasági növekedést meghatározó módon befolyásolja a gazdálkodás intézményi környezetének minősége,


amelynek fontos eleme a vállalkozóknak a gazdaság intézményrendszerébe vetett bizalma, a gazdasági környezetről, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságáról és átláthatóságáról, korrektségéről alkotott megítélése. Az intézményi gazdaságtan oldaláról lásd erről Acemoglu-Johnson-Robinson (2005) vagy Rodrik-Subramanian-Trebbi (2004) írásait, mint alapműveket, a társadalmi bizalom gazdasági jelentőségéről Fukuyama (2007) műveit, amelyek arra mutatnak rá, hogy társadalmi tőke magas szintjének hiánya legalább olyan mértékben akadályozza a gazdaság fejlődését, mint a fizikai tőke szűkössége. Győrffy Dóra (2017) a költségvetési politika területén mutatta be a bizalom meghatározó szerepét a gazdasági növekedésben.

A szubjektív elemek, a vállalatvezetők percepciói az intézményrendszer működéséről tehát döntő módon befolyásolják a hazai vállalkozók beruházási döntéseit és a külföldi cégek tőkeberuházásait.

Az MNB írása a vállalati véleményekkel kapcsolatban két, egymással ellentétes álláspontot képvisel. Egyfelől azt, hogy
  • a versenyképesség mérése ne a válaszolók szubjektív értékítéletén, hanem tényadatokon alapuljon, másrészt,
  • lehetnek ugyan szubjektív elemek, de azok más forrásból származzanak (amelyek jobb képet mutatnak).

Ami az első állítást illeti, látszólag valóban van eltérés a gazdaság viszonylag jó tényadatai és a vállalatvezetők lesújtóan rossz hangulata és helyzetmegítélése között. Ez az eltérés azonban lényegében megszűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar gazdaság a hét kelet-közép európai ország (KKE: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia, Bulgária és Horvátország) közül 2010-16 között Csehország és Horvátország kivételével a legalacsonyabb gazdasági növekedést mutatta fel. Gyorsabb növekedést ért el Lengyelország, Szlovákia és Románia is. Bulgáriával nagyjából azonos volt a magyar kumulált növekedés. Nem csak a szubjektív elemek, hanem a makrogazdasági tényadatok terén is az látható tehát, hogy a magyar gazdaság folyamatosan lemarad a gyorsan növekvő régiós országoktól. (Hozzá kell tenni, hogy lemaradásunk korántsem új keletű, gyakorlatilag az elmúlt évtized második felétől tart, amit a vállalati vélemények romlása valóban némi késéssel követett; ez gyakori jelenség).

Tükröm-tükröm, NE mondd meg nékem...


A magyar gazdaság lemaradása a gyorsan növekvő régiós gazdaságokhoz képest az elmúlt években objektív feltételekkel (hitelfelvételi lehetőségek, kamatszint, piaci kereslet stb.) kevéssé magyarázható, a magánberuházások mégsem növekednek, hanem (egy-egy külföldi nagyberuházás egyszeri hatásaitól eltekintve) csökkenő tendenciát mutatnak. 2015-ben a magyar magánberuházások volumene több mint 10%-kal maradt el a 2005. évi szinttől, és nagyjából a 2010. évi szintet érte el. Ennek fényében kap különös jelentőséget a szubjektív elemek vizsgálata a beruházáshiány okainak magyarázatában.

Ami az alternatív forrásokat illeti, ezek között az MNB tanulmánya felsorolja a Heritage Foundation of Economic Freedom-ot is, mint preferált felhasználandó forrást. Nos, a Heritage Foundation 2017. évi felmérése szerint a gazdasági szabadság terén Magyarország a KKE régióban Szlovákiával holtversenyben a 7 ország között az 5.-6. helyet foglalja el, csupán Horvátországot előzi meg. És akkor még nem beszéltünk a Freedom House vagy a PISA felmérés legutóbbi lesújtó eredményeiről, mivel azok csak közvetve (bár nagyon is jelentős mértékben) hatnak a versenyképességre. De hasonló üzenetet küldött a Német-Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (DUIHK) éves felmérése, amelyben 2016-ban a "Mennyire vonzó az adott ország, mint befektetési célpont" kérdésre a vállalatvezetők válaszai alapján Magyarország 20 kelet-közép-európai ország között a 9. helyen állt, a 2006. évi 5. hellyel szemben. Kétségtelen, hogy ez jelentős javulás a 2012. évi helyezéstől, amikor Magyarország, mint befektetési célpont a vállalatvezetők véleménye szerint a 13. helyen (!) állt, Bulgária után és Montenegró előtt.

A WEF eredményei tehát beleillenek az egyéb, a vállalatvezetők véleményét tükröző tényezőket mérő felmérések indikátoraiba.




Az MNB tanulmánya azzal érvel, a WEF-felmérés nem standardizált és a belső összehasonlítás is nehézkes, majd pedig számos indexét más intézmények más módszerrel és a WEF kérdéseitől eltérő tartalmú mutatóival vetik össze. Az alábbiakban csak néhány példát említünk.

A tulajdonjogok védelme Magyarországon



A tulajdonjogok védelme terén a WEF felmérése szerint Magyarország a 138 vizsgált ország közül 2016-ban a 134. helyet foglalta el, mutatója az elmúlt két évben meredeken romlott.

A tanulmány ellenpéldája a tulajdonjogok védelmének kérdésében a World Government Indicator "Rule of law" (RoL) mutatója, amely terén Magyarország a 65. a 209 országból, ami jobb helyezés. A két mutató azonban nem vethető egybe, mivel a RoL több mint 80(!) mutatóból áll össze, amelyből csupán egy a tulajdonjogok védelme. Nem ugyanarról a mutatóról van tehát szó.

A Heritage Foundation of Economic Freedom fentebb már említett felmérése szerint pedig a tulajdonjogok védelme a hét KKE-ország közül Magyarországon a leggyengébb (60,1 pont, míg Csehországban 70,3, Romániában pedig 63,9 pont).

Valószínű, hogy Magyarországon a tulajdonjogok védelme (amelynek nincsen objektív mutatója), nem a 134. helyen áll a világ 138 országa között. Ez a helyezés valóban kirívó. Csak arra lehet gondolni, hogy a válaszolók torkig lettek azzal, amit a trafikpiac, a reklámpiac, a szerencsejáték-piac és a földek és számos más piac politikai célzatú újraosztásában és a személyre szabott törvénykezésben tapasztaltak az elmúlt években, ami mind megsértette a tulajdonjogokat Magyarországon. A kormány által preferált szereplők helyzetbe hozása, és másoknak a piacaiktól és gyakran a vagyonuktól való megfosztásának tapasztalata alakította tehát kirívóan rossz hangulatukat. A mutató talán valóban túlzó, azonban mindenképpen jól tükrözi a magyar vállalatvezetők megítélését a tulajdonjogok magyarországi állapotáról. Ez a Kopint-Tárki által egy tanulmányhoz készített mélyinterjú-sorozata nem csak igazolta, hanem sokkal erősebben is kifejezte.

A külföldi tőke jelenléte



Hasonló a helyzet a külföldi tőke jelenlétére vonatkozó vélekedésre vonatkozóan. Ez az index is meredeken zuhant 2016-ban, a vállalatvezetők megítélése szerint. A szerzőknek természete-sen igazuk van abban, hogy nem ez történt: Magyarországon a külföldi tőke továbbra is masszívan jelen van, amit az Eurostat SBS adatbázisa is bizonyít. Ugyanakkor az is tény, hogy a GDP-arányos nettó működőtőke-állomány csökkenő tendenciát mutat, amint az alábbi ábra mutatja.

Tükröm-tükröm, NE mondd meg nékem...


Emellett folyamatos a kormányzati kommunikáció a multinacionális vállalatok ellen, különösen a pénzügyi, a telekommunikációs, az energetikai és még inkább a kiskereskedelmi ágazatban. A kormányfő 2016 szeptemberében Krynica-n a következő kijelentést tette: "Négy olyan terület létezik, ahol muszáj elérni, hogy a hazai tőke a nemzetközi fölé nőjön. Ezek a média, a bankok, az energia és a kiskereskedelmi hálózat. Hárommal megvagyunk, a negyedikbe beletörött a fogunk. Kénytelenek vagyunk ezért új ötleteken dolgozni. Sajnos a kereskedelmi hálózatok furfangosabbak nálunk. Még néhány év, és ezt a célt is teljesítjük"

Nos, ennek a háborúnak a legújabb csatáját éppen napjainkban tapasztalhatjuk, amelyben a kormányzati retorika folyamatosan a multinacionális cégek ellen irányul.

Mindennek a fényében korántsem meglepő, sőt inkább magától értetődő, hogy az Eurostat SBS adatbázisát nem gyakran tanulmányozó vállalatvezetők azt gondolják, hogy a külföldi tőke jelenléte Magyarországon csökken, hiszen ezt hirdette meg a kormányzati politika.

A felmérésben résztvevő vállalatvezetők tehát nagyon is racionálisan gondolkodnak, jól látják és reálisan ítélik meg gazdasági környezetüket. És ha véleményük netán nem esik egybe a mérhető tényadatokkal, annak mindig racionális magyarázata van.

Terrorizmus üzleti költségei



A terrorizmus üzleti költségeinek megítélése Magyarországon a WEF felmérés szerint 2016-ban - egy év alatt 74 helyet (!) romolva - a 89. helyen állt a 138 ország között. Az MNB tanulmány ezt a kérdést is a felmérés torzításának a számlájára írja, és két másik, a WEF kérdésével még laza kapcsolatban sem álló, de jobb eredményt mutató indexet hoz fel példának, a Világbank politikai stabilitás-erőszak, valamint az Institute for Economic and Peace globális terrorizmus indexét.

Holott szó sincs torzításról. A magyar vállalatvezetők megítélése ugyan valóban abszurd ebben a kérdésben, hiszen Magyarországon nincs közvetlen üzleti költsége a terrorizmusnak. A vállalati válaszok azonban világosan tükrözik annak a kormányzati propagandának a hatását, amelyet az országot fenyegető terror-veszélyre hivatkozva indított, amely még javában tartott a felmérés idején. A felmérés eredménye tehát csupán ennek az állami kommunikációnak a hatásosságát bizonyítja.

Namíbia, mint viszonyítási pont



Az MNB tanulmánya a WEF versenyképességi mutatók torzításának bizonyítására nem-egyszer fejlődő országbeli példákat hoz fel. Például: hogyan lehetséges, hogy "a felmérés szerint Namíbiában jobb az úthálózat, mint Magyarországon" (szószerinti idézet). Ez a példa és a megfogalmazás is a szubjektív mutatók alapvető meg nem értésén alapul. Szó sincs arról, hogy az úthálózat Namíbiában jobb lenne, mint Magyarországon. A kérdés nem is az, hogy milyen az úthálózat mennyisége és minősége, hiszen azt könnyedén lehetne mérni objektív mutatókkal: az úthálózat sűrűségével, az aszfaltozott utak arányával stb. A vizsgált kérdés az, hogy milyennek ítélik meg a vállalkozók az úthálózat állapotát részben a saját elvárásaikhoz (sőt, akár az ország fejlettségéhez), részben a viszonyítási pontként szolgáló környező országokéhoz képest. Azaz, a magyarországi vállalkozó a magyar úthálózatot nem az afrikai, hanem az európai úthálózat minőségéhez viszonyítja, a namíbiai pedig a környező afrikai országokéhoz, Angolához, Botswanához, amelyhez képest a namíbiai úthálózat minősége a hírek szerint kifejezetten jó.

Szakértők-e a vállalatvezetők?



Természetesen minden kérdőíves felméréskor elvárható, hogy a válaszadók ugyanazt a fogalmat értsék a kérdések alatt. Ez azonban még a célzott pszichometrikus kutatásoknál sem teljesíthető, hát még egy világméretű kutatásnál. A szerzők e téren azt hozzák fel példának, hogy a magyar válaszadók rossznak ítélték meg a bankok fizetőképességét, holott az IMF adatai szerint a pénzügyi rendszer stabilitási mutatói kedvezőbb képet mutatnak. Ez kétségtelenül így van, és az is igaz, hogy ezt a vállalatvezetők többsége nagy valószínűséggel nem tudja megítélni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szubjektív meglátásuk a magyar bankok helyzetét illetően ne befolyásolná döntéseiket. Az eredmény egyébként nem mond ellent más kutatásoknak, miszerint a magyar lakosság pénzintézetekbe vetett bizalma rendszerszinten igen rossz. A bizalmatlanság az amúgy jó objektív adatok ellenére is tud ellentétes irányba hatni a gazdasági szereplők döntéseinél.



Versenyképességi felmérések és indexek



A "versenyképességnek" nincs egzakt definíciója, ezért mérésére is különböző módszerek léteznek. Vannak olyan mérőszámok, amelyek kifejezetten valamilyen makrogazdasági tényadatra épülnek, ilyen például az egységnyi bérköltség (ULC) vagy a reál-effektív árfolyam (REER) mutatója, amelyet szintén gyakran neveznek versenyképességi mérőszámnak. Ezek azonban a versenyképességnek csak egy meghatározott tényezőjét emelik ki, ezért csak korlátozottan alkalmasak a globális versenyképesség kimutatására.

A szélesebb kört felölelő versenyképességi indexek közül hármat érdemes kiemelni. Az egyik a Világbank "Doing Business" indexe, amely a szorosan vett üzleti ügyekkel (vállalatalapítás nehézségei, adminisztratív terhek, stb.) foglalkozik. Ezért a klasszikus értelemben nem is nevezhető versenyképességi indikátornak. A svájci IMD versenyképességi rangsora (World Competitiveness Yearbook) 61 ország mintegy 300 mutatóját veti egybe 4 témacsoportban: gazdasági teljesítmény, üzleti hatékonyság, kormányzati hatékonyság és infrastruktúra. Indikátorainak kétharmada tényadatokon, egyharmada felméréseken alapul. A harmadik a WEF-GCI, amely szintén vegyes index, részben tényadatokon, részben felméréseken alapul, az utóbbiak az indexek nagyobb részét teszik ki. A WEF-GCI felmérése 2016-ban a világ 138 országára terjedt ki, a résztvevő országok száma évenként változik. Létezik még emellett számos releváns felmérés, amely a gazdaságnak nem csak a kemény, hanem az úgynevezett szoft indikátorait is magukba foglalják. Például a Heritage Foundation of Economic Freedom, indexe, amely a gazdaság átláthatóságának és kiszámíthatóságának az indikátorait méri, valamint a Világbank Worldwide Governance Indicators (WGI) amely kifejezetten a kormányzati hatékonyságot értékeli. Számos más hasonló index létezik, amelyek felsorolásá¬tól itt eltekintünk.

A WEF előnye a többi felméréssel szemben, hogy az egyik legátfogóbb, a legszélesebb gazdasági kérdéskört felölelő felmérés. Ugyanakkor egyetlen felmérés eredményeit, többek között a WEF-ét sem szabad egyedül hitelesnek ítélni. Ennek ellenére, a gazdaságpolitika alakítóinak érdemes megfontolniuk azokat a jelzéseket, amelyeket ezek a felmérések küldenek, különösen, ha több felmérés eredménye is egybecseng.

Ugyanakkor súlyos módszertani hiba ezeknek a felméréseknek akár az aggreált, akár a részindex-rangsorolását egymással összehasonlítani. Különböző mutatók között, különösen a szubjektív mutatók esetében, csak olyan összehasonlítások elfogadhatóak, amelyek mintakerete azonos. Amennyiben eltérő a felmérésben résztvevők száma és köre, a helyezések nem hasonlíthatók össze. Minél nagyobb ugyanis a lefedett kör, annál nagyobb az esélye, hogy egy ország akár változatlan pontszám mellett hátrébb vagy előrébb sorolódjék. Emellett csak olyan kérdésekre adott válaszok vethetők egybe, amelyek pontosan ugyanarra vonatkoznak.

Az MNB tanulmányában idézett más felmérések eltérő módszerrel készülnek: más a vizsgált országok száma és köre, más a kérdések összetétele, eltérő a szubjektív és tényadatok aránya és gyakran még azoknak a kérdéseknek a tartalma is, amelyek látszólag azonos tématerületre irányulnak. Téves tehát minden olyan állítás, miszerint az egyik rangsorban a helyezésünk romlott, bezzeg egy másikban éppenséggel javult, ezért a kedvezőtlen indikátor megbízhatatlan és nem vehető komolyan.

Pontszámok és helyezések



A szerzők következetesen a versenyképességi nemzetközi helyezéseket elemzik, és nem a helyezések alapjául szolgáló pontszámokat használják, ami a versenyképességi indikátorok téves értelmezése. Nem veszik figyelembe, hogy Magyarország pontszáma 2016-ban alig módosult a korábbi évekhez képest: 4,25 pontról 4,2 pontra változott. A drámainak tűnő visszaesés a rangsorban annak tudható be, hogy más országok egy-két tizedet javítottak pontszámukon és ezzel elénk kerültek. A sajtó nyilván ezt emeli ki, mivel ennek az indexnek az értelmezése könnyebb a témában kevésbé jártas közönség számára, mint a pontszámok. Szakértői elemzésre azonban a pontszámok alkalmasak.

Tükröm-tükröm, NE mondd meg nékem...
Klikk a képre!


A minta elemszáma



Az MNB írásában súlyos vádként hangzik el, hogy a minta elemszáma alacsony. Valóban vannak ennél nagyobb elemszámmal operáló felmérések, ezek azonban nem annyira átfogóak, mint a WEF kérdőíve: kevesebb kérdést, kisebb tématerületet ölelnek fel. A kettő között átváltás van: rövidebb kérdőívet több vállalat hajlandó kitölteni, egy nagyon hosszú kérdőív kitöltetése azonban csak kisebb mintán lehetséges.

Megjegyezzük, hogy több mint 8 millió választóképes állampolgár véleményének a felmérése rendszerint egy 1000 fős mintán történik, ami a teljes populációhoz képest mindössze 0,12 ezrelék, mégsem szokás megkérdőjelezni a becslés erejét. A WEF mintája a vállalati alapsokasághoz (2014-ben 267.698 működő gazdasági társaság) viszonyítva ehhez képest magasabb, 0,19 ezrelék.

Afrika, mint viszonyítási pont



A WEF minden évben igen terjedelmes kiadványban közli és elemzi az eredményeket. A módszertani fejezetben több oldal szól arról, hogy az index kialakításakor a szempontok országonként eltérő súlyokat kapnak. Ez azért van, mert ha a 12 pillér minden ország esetén azonos súlyt kapna, akkor lényegében egy fejlettségbeli rangsort kapnánk vissza, amiben az egyébként igen versenyképesnek tekintett BRIC országok vagy éppen Malajzia jóval hátrább szerepelnének. Minden országban annak a pillérnek a legnagyobb a súlya, amelyben ő maga regionálisan versenyez. A fejlődő országok az első 4 pillérben versenyeznek egymással (nem a felzárkózó országokkal, pláne nem a fejlettekkel), míg a legfejlettebbek már az utolsó két pillérben, az üzleti komplexitás és innováció pillérben (természetesen ez azt is jelenti, hogy az összes többi pillérben már versenyképesebbek a világ többi országánál). Vagyis mikor azt tapasztaljuk, hogy Namíbiában valamelyik infrastruktúra-mutató magasabb pontszámot kapott, mint Magyarországon, ez csupán azt jelenti, hogy a relatív különbség a környező országokhoz képes Namíbiában jobb, mint Magyarországon.

Érdemes ezért alaposan tanulmányozni a WEF módszertani útmutatóját.

Összefoglalóan: a WEF eredményei arról tanúskodnak, hogy a magyar vállalati felsővezetők hangulata ma rossz, az intézményi feltételeket, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságát és átláthatóságát negatívan ítélik meg. Természetesen lehet egyes részterületeken olyan mutatókat előkeresni, amelyek azt jelzik, hogy más felmérések szerint a helyzet nem annyira rossz, hanem csak kevésbé.

Lehetséges, hogy a vállalatvezetők egyes véleménye talán túlzó, de el kell fogadni, hogy EZ a vállalatvezetők véleménye, és ezeknek a véleményeknek mindig racionális magyarázatuk van. Ezt az üzenetet meg kellene hallani és az energiákat nem a felmérés eredményeinek a kétségbe vonására öszpontosítani. Ha elvetjük azokat a mutatókat, amelyek nem tetszenek, és helyettük szelektíven kiválogatunk olyanokat, amelyek jobb képet mutatnak, az nem a gazdasági feltételek javítását, hanem csupán az önbecsapást szolgálja.



Palócz Éva a Kopint-Tárki vezérigazgatója,
Vakhal Péter a Kopint-Tárki tudományos munkatársa.

A WEF versenyképességi felmérését Magyarországon a Kopint-Tárki végzi.